Vallomás: 15 évesen anorexia közelben voltam

Már nagyon régóta tervezem ennek a cikksorozatnak a megírását, de a bevezető, a vallomás megírása sokáig visszatartott, mert egy olyan időszakomról szól, amikor nem tudtam irányítani önmagam, és ami sokba kerülhetett volna. Ezekről a dolgokról mélyen hallgattam idáig, mert sebezhetővé tesz, és amúgy sem szeretem kiteregetni a szennyest. Miért is jövök elő ezzel, és miért most?

A médiában a csapból is az folyik, hogy a magyarok jelentős része túlsúlyos, és ne együnk szinte semmit se, és/vagy sportoljunk inunk szakadtáig, akkor lefogyunk, szépek leszünk, tetszeni fogunk másoknak. Olyan, mintha mindenki úgy érezné, hogy kényszeresen be kell állni a sorba bármi áron is. A közösségi platformokon olyan lányok/nők tesznek ki előtte/utána képeiket, akik előtte is eszméletlenül csinosak voltak: és tömegek kezdik el követni őket. Egyre többen vállnak a karcsúság rabjaivá, ami rámehet az egészségükre, a kapcsolataikra, nem utolsó sorban az önértékelésükre. Nem vagyok orvos, nem vagyok tudós, de leírom a történetem, amit egy gyerekkori barátnőmmel éltem meg (az ő nevét nem fogom említeni).

Mindenki szép és csinos szeretne lenni, ezzel nincs is probléma, de biztos, hogy a csont sovány csak a csinos? Boldog az az ember, aki a testének és testsúlyának a megszállottja? A fogyókúra, a folyamatos, és tartós tápanyag-megvonások által okozott betegségekből ki lehet gyógyulni?

Fiatal koromban 44 kg-ra fogyasztottam maga, már a kórházba akartak vinni anorexiával. Hogy emiatt vagy sem (vélhetően van összefüggés, mert sokan mások hasonló tünetekről számolnak be), nem tudom, de tartós egészségügyi problémáim lettek, amik a mai napig megkeserítik az életem. Kicsit hosszú lesz ez az írás, de tanulságul osztom meg veletek.

Kezdetek
Adott egy helyes, okos lány, aki mai megfogalmazásban hiperaktív. Ez voltam én. Vidéken nőttem fel egy csodaszép kis községben. Tagja voltam az iskola szinte minden sportszakkörének. Atletizáltam, kézilabdáztam, ping-pongoztam, röplabdáztam (a tesi órákon kívül). Otthon bringáztam (ötször, hatszor körbe tudtam karikázni a falut egy szusszra), nyaranta sötétedésig tollasoztunk a lányokkal az udvaron, és görkorcsolyával a lábamon gumiztam. Egyszóval napi legalább 3-4 órát biztosan aktív mozgással töltöttem. Óriási fizikai aktivitást produkáltam, amihez óriási mennyiségű kalóriát is vittem be napi szinten. Vacsorára képes voltam megenni 6-7 rántott csirkecombot is, mégis egy szálkás, kifejezettem jó testalkatú, vékony lányka voltam.
Itt megjegyzem, mert ezt nagyon fontosnak tartom. Akkor nem azért mozogtam ennyit, mert vékony szerettem volna lenni, hanem a mozgás öröméért.

Az első fordulat
Aktivitásomnak köszönhetően minden versenyre elküldtek az iskolából. Voltam én szánkóversenyen is, pedig azt megelőzően csak úgy ültem szánkón, hogy a szüleim húztak. Egy mezei távfutóverseny vetett véget mindennek. Az edző el akart rá küldeni, pedig ebben az egy sportágban tehetségtelen, és sikertelen voltam, és én életemben először nemet mondtam. Komoly és nyilvános összeveszés, és megszégyenülés lett a vége (fejemhez vágta az edző, hogy nem lehet rám számítani, meg hogy cserben hagyom az iskolát). Igazságtalannak éreztem, mert az iskola egyik okoskája és mindenese, a diáktanács elnöke voltam, nem szolgáltam rá a megszégyenítésre. Dacból kiléptem akkor minden sportszakkörből, és onnantól számítva fél éven belül rám jött vagy 10 kiló plusz. Mindent úgy csináltam (azaz ettem, nem keveset), mint előtte, csak nem sportoltam.

Zakkanás..
A tudatlan fogyókúrát két dolog előzte meg. Egyrészt egy fotó. Siófokon készült a mólónál, anyukámmal voltam rajta. Anyu csinos, vékony volt, én meg pufi, kerekfejű ahhoz a lányhoz képest, akit megszoktam korábban. Nagyon szíven ütött a látvány(om). A másik, hogy életemben először megtetszett egy fiú, és valamiért azt gondoltam, hogy vékonyabban jobban tetszetnék neki (később kiderült, hogy nem).

Volt akkoriban egy barátnőm, akkor azt gondoltam, nincs nála szebb, csinosabb lány a Földön. Ő is szerelmes lett, és szeretett volna ’még csinosabb’ lenni. Elkezdtünk hát fogyókúrázni. Igen ám, de nem volt akkoriban Internet, meg szakkönyvek, meg coachok, senki, aki értelmes tanácsokat adhatott volna nekünk, így fejjel mentünk a falnak, jobban mondva éheztettük magunkat. Leginkább a szénhidrátot (kenyérféléket, tésztákat, sütiket) nem ettük. Ugye-ugye! Most is a szénhidrátot üldözik a leginkább, mint legfőbb ellenség. Ilyenekre emlékszem, hogy alma, meg kefir voltak a fő étkeim, de én azért mindenből ettem egy keveset. A barátnőm nem: ő rosszabbul is járt végül.

Viszonylag gyorsan jöttek az eredmények, azaz a lecsúszott kilók, és egy idő után azon kaptam magam, hogy a fogyás megszállottjává váltam. Emlékszem, a fürdőszobában a kád szélére tettem fel a lábam, hogy a tükörben lássam, milyen vékony vagyok, állandóan a mérlegen álltam, és ha picit is felfelé mozdult, már kétségbe is estem. (Már évtizedek óta nincs mérlegem ezért.)
A családi összejövetelek alatt nagynéném férje folyamatosan cikizett, utáltam mindenkit, aki ’nem értett meg’.

Egy kis pánik…
A szüleim egy idő után kétségbe estek: anyukám már a kórházzal fenyegetett, ha nem hagyom abba. Főleg, miután a barátnőm szó szerint depressziós, ön-, és közveszélyessé vált. Utólag, már felnőtt fejjel tudtam meg, hogy milyen fontos is a szénhidrát az életünkben, hiszen nélkülözhetetlen mind az agyi (koncentrációs), mind az izomműködéshez. Persze erről sem beszélt nekünk senki, de ha beszéltek is volna, akkor sem volt biobolt, meg reform táplálkozás, vidéken biztosan nem. Nem is tudtunk arról, hogy vannak jó szénhidrátok is, és hogy mekkora veszélynek tettük ki magunkat. Pszichológus sem volt, semmi.

A barátnőm végül kórházban élte le a gimnazista éveit. Hosszú időn át nem menstruált, nagyon nehezen tudott visszatérni a való világba.
Nálam ismét egy fénykép és egy túrakerékpár hozta meg a változtatás szelét.
15. születésnapomra kaptam egy szuper túrakerékpárt. Emlékeszem, nekem volt ilyen először a községben, nagyon büszke voltam rá. Utólag belegondolva a szüleimnek egy csomó pénzébe kerülhetett, de meg akartak menteni valahogy. Anyu készített egy fényképet, ahogy a szobámban az íróasztalomhoz van támasztva a bringa, én az asztalon ülök, lában a kerékpáron. 165 cm-hez 44 kg voltam.

Vissza az életbe..
Emlékeszem, a kezemben fogtam, mit fogtam, szorítottam azt a képet, és egy nagyon csúnya lányt láttam rajta. Én voltam. Azt a képet összetéptem, már nincs meg. Úgy néztem ki rajta, mint aki a halálára készül. Megjegyzem egy rosszul megvilágított szobában, nagyon előnytelen pózban készült a kép, de legalább megtette a hatását. A posztba betett képen szépnek látom magam, de a ruháimat úgy kellett varrattatni. Most is beleborzongok, ha bevillan az a látvány. Akkor úgy döntöttem, mert szerencsére az ép eszem megmaradt, hogy leállok.

Elkezdtem kerékpározni, és ezzel együtt enni is. Nem volt könnyű. Emlékszem a gimiben egy csomószor adtam oda a kajámat a fiúknak, mert nem bírtam enni. 28 éves koromig 36-os méretem volt (előtte egy ideig varrattunk még ruhákat is nekem), odáig tartott a karcsúság.

Amit a fogyókúrától kaptam ’ajándékba’

Rossz önkép. Mindig az volt az érzésem, hogy nem vagyok elég jó. A mindennapjaimat átszőtte a kinézetem, és hogy azt fenntartsam. Egy csomó energiát és időt öltem olyan dologra, ami nem közelebb vitt, inkább eltávolított az emberektől. Évtizedeken át megsértődtem azon, ha valaki ’beszólt’ bármiért is, vagy legalább is ezt hittem.
Persze sajnos voltak/vannak emberek a mai napig, akik tényleg nem érdemlik meg a barátságom, de alapvetően az önbizalmam sérült. Ennek tuningolásán folyamatosan dolgozom. Mert az a legfontosabb, hogy hogyan látom magam egy helyzetben. Fel lehet fogni szituációkat poénosan, vagy úgy, hogy ’ilyen(ek) is vannak’, és hogy ismét történt valami, amiből tanulhatok.

Női problémák. Sajnos azt sem tudtam, hogy a pszichés problémák mennyire kihathatnak a szervezetünk működésére. Az önbecsülés (nem vagyok elég jó nő) hiánya állítólag a női nemi szervek működésére is kihathatnak, és azt sem, hogy az önsanyargatás ennyire összezavarhatja a hormonháztartást.
17 évesen a kórházban kötöttem ki 120 kilométerre a családomtól (koleszos gimis voltam). Akkor már hetek óta hasi görcseim voltak. Az akkori barátom a kórházi ágy mellett mondta, hogy elhagy, mert neki nem kell egy ilyen hisztis barátnő. Ott álltak az orvosok az ágyam mellett, és azon tanakodtak (mondom 17 éves voltam), hogy kivegyék-e mindkét petefészkem, olyan súlyos volt a helyzet. Könyörögtem, hogy mentsék meg a nőiességem. Volt egy doki, aki hitt abban, hogy menthető vagyok, neki köszönhetem, hogy most két csodás fiú anyja lehetek.
Hosszú évekre tünetmentes lettem, nem is foglalkoztam ezzel, éltem az életem. Az első terhességem során (28 évesen) derült ki, hogy a bal petefészkem egy merő ciszta. A szülés, jobban mondva a császár során el is távolították belőlem mondván, ha egyszer már úgy alakult, hogy vágni kell, vegyük ki ezt is.
A 40. életévemet követően elkezdődött a változókor. A megmaradt petefészkem azt mondta, eddig, nem tovább. Ha akarnám, se lehetne többé gyerekem. 41 éves vagyok.

Emésztési problémák. Na, erről sem homályosított fel senki, hogy a megváltozott, szegényesebb, és hiányos étrend milyen mértékben, és formában alakítja át a belek baktériumállományát, és hogy ez tartós székrekedéshez, emésztési rendellenességekhez vezet. Rákerestem a netem, 106 000 találatot dobott fel a google a ’fogyókúra székrekedés’ kereső kifejezésre. Szóval manapság is sokakat érint ez a probléma.

41 éves múltam. Sok dolgot már más szűrőn át nézek, és látok is. Valószínűleg az sem lehet véletlen, hogy a külkereskedelmi tanulmányok és pár év média után egy óriási kanyarral a gasztronómiára váltottam. 10 éve blogolok, volt már gluténmentes éttermem, írtam receptkönyveket, van saját márkás gluténmentes termékcsaládom. Vannak dolgok, amiket évről évre újraértékelek, mert mindig újabb és újabb dolgok derülnek ki. Próbálok tudatosan, de nem szemellenzővel élni, étkezni.

Nem vagyok vékony, de a párom az Univerzum legszebb szebbjének nevez. A tükörből pedig egy életvidám, helyes nő néz vissza rám, akit szeretek. Óvva intek mindenkit, fiatalt, idősebbet, hogy utána olvasás, szakorvosi konzultáció, tudatosság, és szervezettség nélkül belevágjon valami olyanba a ’vélt’ szépség utáni vágyakozás miatt, amitől könnyen megbetegedhet.